1. fejezet

Sziasztok!
Tudom sokat késte az első résszel, de volt egy kis magánügyi zűröm :P Na meg eléggé nehéz volt összehozni. Nem volt sem, időm, sem energiám, sem ihletem... Azért remélem nektek tetszeni fog :)

*Katlyn szemszöge*

Reggel a telefonom rezgésére keltem fel. Szuper! Egy újabb nap a suliban. Nem mintha annyira utálnám, de van ott egy srác, aki szerintem arra tette fel az életét, hogy az én napjaimat tönkretegye. Minden alkalmat megragad, hogy akár csak egy kis apróság miatt is beszólhasson nekem. A haverjai persze, mint a pincsi kutyák úgy követik őt… Így elengedhetetlen, hogy őnagysága viccein röhögjenek. Na ez az ami kicsit már fájdalmasabb a dologban. Szerencsére nekem is ott vannak a barátaim. Közülük is ki kell emelnem egyvalakit, Keira Wilkinsont. A világ legeslegjobb barátnőjét. Talán az univerzumé is. Óvodás korom óta mellettem van jóban-rosszban. Komolyan! Csoda, hogy kibírja mellettem. Nem vagyok idegbeteg, de könnyen ki lehet hozni engem a sodromból. És akkor aztán nem állok meg addig, míg át nem plasztikáztam az illető fejét. Ránéztem az órámra és elszörnyedve láttam, hogy gondolatmenetem közben már negyed óra eltelt. Kipattantam az ágyamból és rohantam a szekrényemhez. Ezeket választottam:

Berohantam a fürdőszobámba, rendbe szedtem magam, majd indultam is le a konyhába. Apa már rég elment, anya pedig most készült el a reggelivel. Pirítós és kakaó… Nem sok, de nekem pont elég lesz.

- Szia anyu!

- Jó reggelt kicsim! Gyorsan edd meg, mert már így is késésben vagyunk.

- Rendben sietek – neki is láttam a reggelim elfogyasztásának. Mindez alatt anya is elment egy kicsit rendezgetni magát. Mire végeztem ő már a kocsiban várt rám. Ezt, hogy csinálja? Na mindegy… Beugrottam és már indultunk is. Egész úton egy szót se szóltunk egymáshoz. Nincs sok közös témánk. Néha próbál egy kicsit közelebb kerülni hozzám, de általában ezt visszautasítom. Nem utálom vagy ilyesmi, de amit nem muszáj, azt nem mondom el neki. Ez soha nem jelentett gondot. Más tinikkel ellentétben nekünk soha nem voltak veszekedéseink. Ez pedig pontosan ennek a távolságtartásnak köszönhető.

Mikor megérkeztünk egyszerre vettünk egy mély levegőt, majd lassan  kifújtuk azt.

- Vigyázz magadra kicsim…

- Úgy lesz. Szia! – és már rohantam is ki. Magam után még hallottam egy elfojtott Szia! félét de nem vagyok benne biztos. Mindegy is. Mosollyal az arcomon sétáltam végig a gyönyörű térkövekkel épített járdán. Vidáman ugráltam egyik kőről a másikra, habár örömömnek nem tudtam az okát. Csak egyszerűen boldog voltam. Azt ajtótól 10 méterre meghallottam egy hatalmas Katlyyyn sikítást. Mire hátrafordultam az illető már rajtam is csüngött és ˝erős˝ karjaival közrezárt. Egyszer-kétszer forognom kellett a tengelyem körül, hogy megtarthassam az egyensúlyom, de mivel talpon maradtam nem igazán tudott érdekelni a dolog. Inkább nevetve fontam én is körbe karjaimat derekán és forgattam tovább.

- Na most már tegyél le mielőtt széthányom a csinos kis pulcsidat – nevetett még mindig velem együtt. Riadtságot színlelve gyorsan leejtettem a földre, majd így folytattam:

- Hogy merészeled egyáltalán a gondolataidban lehányni az én kedvenc pulóveremet az engedélyem nélkül?! Ezt nem mondhattad komolyan? Kérj tőle azonnal bocsánatot és hívj meg egy hamburgerre – ő már dőlt a röhögéstől, nekem pedig szúrt az oldalam. De a nevetés a legjobb fogyókúra, szóval nem izgat az egyre erősödő fájdalom. Csak örülök, hogy valaki olyannal élhetem és oszthatom meg ezt, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szeretek! Ő az én nem hivatalos, három nappal fiatalabb hugicám/legjobb barátnőm. Sajna nem egy vezetéknévvel látott el minket a sors, de talán így jobb is. Amúgy meg minek egy anyakönyvezett testvér, ha közben itt van nekem ő. Aki mindent, de szó szerint mindent tud rólam. Mégsem lakunk egy házban, ami abban segít, hogy ne menjünk egymás agyára. Mikor végre talaj fogott a lába csak úgy, minden szó nélkül elterült a földön és a röhögéstől fetrengett. Nekem sem kellett sok de szerencsére még idejében lehiggadtam, és segíthettem Keira-nak a felállásban. Párszor még próbált eldőlni, de utánanyúltam. Így indultunk neki egy újabb tanítási napnak. Talán nem is lesz olyan rossz ez a mai nap. Örömömet és a körülöttem lengő szivárvány színű ködöt az ajtóban álló személyek foszlatták el… Harry Styles! Nem lehet igaz. Pedig már kezdtem örülni. Reménykedtem benne, hogy elütötte a busz vagy valami de úgy tűnik semmi baja. Kár…!Ez megkoronázta volna a napomat. Na majd legközelebb. Persze most is azzal a hülye vigyorával találtam szembe magam, amitől legszívesebben szivárványt hánynék és pillangókat köpnék. Már éppen szóra nyitotta a száját mikor közbevágtam:
- Kérlek Harry, nincs időm a gyerekes megszólalásaidra.

- Nézzék csak a kis hercegnő megpróbál kibújni a reggeli jókívánságaim alól – erre a haverjai mind elkezdtek röhögni. Ha tudnám mi volt ebben olyan nagyon vicces. Lenéző pillantást vetettem rá, majd indultam volna tovább, ha nem folytatja: - Egyébként… A szénaboglya a fejed helyén már nem divat.

- Te csak tudod Styles. Jut eszembe. Mikor látott a hajad utoljára fésűt? – csak egy hülye fintort kaptam, majd beviharzott az épületbe. A kis barátai menten utána, habár nehezen tudták visszafojtani a ki törekvő röhögésüket. Komolyan olyanok, mint a hiénák! Semmi különbséget nem találok közöttük. Keira-val csak kuncogtunk a dolgon.

- Na ezt megkapta.

- Ugyan… Ez csak egy ártalmatlan vélemény nyilvánítás volt az oroszlánsörénye felé – nevetések közepette léptünk be abba az épületbe, ami Az utolsó éveteket élitek itt mondatot kongatja a falak között. Végre! Nemsokára megszabadulunk ettől az egész kócerájtól. Jó tanuló vagyok nem az a gond. A környezet és a benne lévők irritálnak. Rengeteg hülye, bunkó, önimádó senki van itt, akik verik a mellüket a nagy semmire. És ég ezeket ajnározzák föl-alá a folyosókon, mert aki nem ezt teszi ki van közösítve. Mi persze ebben a közegben vagyunk. És ha őszinte akarok lenni ne is bánom. Már első nap nekirontottam az egyik nagymenőnek és ekkor jött a képbe Keira, aki kiállt mellettem az egész balhéban. Így lettünk mi a legőrültebb páros a suliban. Régen pusmogtak olyanokat, hogy khm… Melegek vagyunk. Amikor először meghallottuk ezt a sztorit, negyed órán keresztül fetrengtünk a röhögéstől. Utána kitaláltuk, hogy megvicceljük őket. Az ebédlőben eljátszottunk egy szereli jelenetet és amikor hallottuk, hogy már a hányinger  kerülgeti őket ismét hatalmas nevetésben törtünk ki. Azóta nem is nagyon foglalkoznak velünk. Vagyis Keiraval… Nekem ott van Styles! Valamiért rám van kattanva. Akárhova megyek ott van ez az űberidióta is. Nemrég lenyomtam neki egy hisztit, hogy ne kövessen, mert véletlenül a feje ne lesz a helyén. Szerencséjére fogta az adást és egy-két napig fülét farkát behúzta. Aztán minden ment elölről, de csakis a suliban. Nem érte ezt a gyereket. Miért jó neki, ha engem csesztethet kényére-kedvére?! Gondolataim kavalkádjában észre sem vettem, hogy már a terem előtt állunk és Keira valamiről nagyon magyaráz. Hát igen… Hölgyei és uraim, itt van a világ legnagyobb szószátyárja, Keira Wilkinson! Nagy tapsot neki, hátha akkor befejezi. Utolsó mondatomon önkénytelenül nevetni kezdtem, mire ő kérdőn nézett rám.

- Nincs semmi az arcodon, folytasd csak.

- De pont erről beszéltem. Hogy annyira nem figyelsz mostanság… - itt kiskutyus képet vágott – Na meg, hogy már tíz perce becsöngettek és te képtelen voltál egy lépést is tenni annak érdekében, hogy ne kapj igazolatlant.

- Mi? Keira miért ne szóltál?! Igazolatlan? Ne szédíts engem te nőszemély. Mond, hogy ez nem igaz! Keira kérlek… Mi ebben olyan vicces?! Válaszolj ár nekem! – ő viszont még mindig próbálta visszafojtani a kitörő nevetését. Hátrafordultam és egy rakás ledöbbent képpel találtam szembe magam. Szúrós tekintettel fordultam vissza barátnőmhöz, aki most már képtelen volt magában tartani a nevetést. Erre én nemes egyszerűséggel lerántottam a földre és agyon csikiztem. Szegénykém alig bírta a kínzásomat. De megérdemelte. Gondolom. Talán. Nem? De! Vagy csak egy kicsit? Igen! Nem… Nem  is tudom. De akkor is jól esett. Végszóra becsöngettek és nagy nehezem mi is megindultunk a kínzásnak. Kémia. Szerintem ezzel mindent elárultam. Az óra kellős közepén valaki a fejemnek dobott egy papír fecnit. Óvatosan felvettem, majd kihajtottam:

˝Megnézted már a nyári munkások felvételi lapját?˝

Fogalmam sincs ki írta, de megszokásból válaszoltam rá:

˝Nem˝
Otthagytam a padomon és vártam, hátha kapok valami jelet arról, kitől kaptam a levelet… Az óra utolsó percében ismét nekem dobtak egyet:
˝Csak add hátra és ne nézd kihez érkezik.˝

Hát rendben… Azt sem tudom ki ül mögöttem szóval csak egyszerűen hátra hajítottam. Nagyon furdalt a kíváncsiság, így óra után szinte kirobbantam a teremből. Mikor megérkeztem a falhoz extrém gyorsasággal pörgettem végig ujjammal a névsort. Ezt nem hiszem el!!!!