3. fejezet

Sziasztok!
Tudom sokat késtem a résszel, de meg volt rá az okom... Magyarázkodni nem fogok senkinek. De köszönöm azoknak akik türelmesen várták ezt a részt. Remélem nem lesz több ilyen nagy kimaradásom de mivel itt az iskola nem tudom, hogy lesz. Szóval ezzel a résszel jó olvasást és jó iskolakezdést is kívánok nektek :)

*Katlyn Moore*

Miért? Miért? Miért?! Az iskola összes diákja közül, hogyan sikerült kifognom pont ezt az önimádó rohadékot?! Ahogy végigpörgettem ujjam a névsoron, még az enyém előtt megakadt a tekintetem egy olyan néven, amit azt hittem itt legalább nem kell látnom… Nos a szerencse megint elpártolt mellőlem. Vagy a sátán(Harry) kergette volna el? Nem is olyan lehetetlen elképzelés ha jobban átgondoljuk. De most egyenlőre képtelen vagyok gondolkodni. Egy számomra ismeretlen érzés kerített hatalmába, ezzel elhomályosítva elmémet. Nem tudtam azonosítani. Valahogy egyetlen eddig felé irányított érzelmem sem tűnik megfelelőnek azzal, ami most megtölti bensőmet. Hirtelen a hideg futott végig gerincemen, amitől kissé meg is borzongtam. Itt van…

- Na, meglepődtél? – lomha mozdulatokkal fordultam felé, majd mikor szembetaláltam magam az önelégült vigyorával, legszívesebben elhánytam volna magam. Csak azt tudnám mi olyan vicces abban, hogy továbbra is megnyomoríthatja az életemet!? Végül úgy döntöttem nem foglalkozom előbb feltett kérdésével és kikerülöm, de egyetlen lépéssel ismét előttem termett – Csak nem elvitte a cica a nyelved? – és már kezdi is. Kicsit vártam,  vajon mikor fogják fel az idióta haverjai, hogy éppen elsütött egy ellenem szóló poént, de mikor már hosszú másodpercek óta nézünk farkasszemet és még mindig nem hallok semmit, kicsit jobban körülnézek.

- Hol hagytad a kis pincsi kutyáidat? Azt hittem nélkülük már ide sem mersz jönni – kicsit elfintorodott, majd kínjában felnevetve folytatta.

- Szerencse.

- Mégis mi?

- Már azt hittem nem hallhatom az idegesítően vinnyogó hangodat és kénytelen leszek mást basztatni. Tudod eléggé unalmas, ha a másik fél nem képes visszaszólni…

- Ez maximum neked szerencsés. Ha tudtam volna, akkor örökre megnémulok. Csak ne kelljen látnom az idegesítő pofád – és végszóra sikerült kihasználnom a pillanatnyi megrökönyödését, majd elhúzni mellette. Esküszöm, ha vele kell eltöltenem egy légtérben a nyaramat, öngyilkos leszek! De hogyan sikerült ide bejutnia? Direkt kifaggattam azokat akik tudhatják hova jelentkezik és ez nem volt a listáján.

Csak bolyongtam össze-vissza céltalanul a folyosókon, mikor valaki megragadta a karomat és magához rántott. Ez nem lehet Keira, neki kisebb a keze. De akkor… Na neeeem. Mit akar ez már megint? Dühösen téptem ki karomat óriási keze alól és sietősebbre véve lépteimet, elindultam megkeresni barátnőmet. Végig éreztem, hogy mögöttem van, de szerencséjére nem kísérelte meg újra az előzőeket. Komolyan ha még egyszer hozzámér lekeverek neki egy akkora pofont, hogy minimum egy hétig kómában lesz! Sikeresen megtaláltam barátnőmet a rajzterem előtt, ahol idegbeteg módjára húzta a vonalakat egymás után a papíron. Hát igen. Keira imád rajzolni, de ha egyszer belelendül inkább nem próbálom visszahozni a transzból. Egyszer próbáltam és akkor majdnem egy ceruzával a szememben éltem volna le maradék éveimet. Így inkább csak néztem mit alkot. Megszólalni nem tudtam attól, amit láttam. Szerintem még a szám is tátva maradt. A következő amit láttam az már egy kéz volt, ami előttem kalimpált.

- Kat. Föld hívja Katlynt. Hallasz te egyáltalán? Helló!... KATLYYYYN!!!! – erre a megnyilvánulásra  egy nőies ordítás közepette hátraugrottam, majd egyből a fenekemre estem. Tipikus én. Mikor találkoztam barátnőm ijedt arcával, elkapott a röhögő görcs – Az istenért Katlyn mi az ami ennyire vicces?!

- Az… A… Fej… Amit vághsz – erre belőlem ismét kitört a nevetés. Csak fetrengtem a földön, mint egy idióta és közben Keira megvilágosodó arcát figyeltem. Becsöngetésre egészen lehiggadtam, így sikerült elmesélnem a Harrys történetet. Olyan gyorsan akartam elmondani, amennyire ez emberileg lehetséges, így végül sikerült egy szuszra elmondanom mindent. Mikor sokkos állapotba került barátnőmnek végre sikerült felébrednie, csak ennyit tudott kinyögni:

- Aszta.

- Mi aszta? Ez nem aszta Kei! Ez a ˝megölöm azt a faszfejet˝ kategória. Direkt ki akar csinálni, hogy utána mindenki szeme láttára egy utolsó jól irányzott támadással a földbe döngöljön és én eláshassam magam örökre.

- Ezt meg miből gondolod?

- Abból, hogy ő Harry. Mi más oka lenne rá, hogy folyton piszkáljon? Fogadok, hogy azt az üzenetet is ő küldte nekem…

- Milyen üzenetet? – és ekkor ismét elkezdtem regélni, hogy mi történt kémián.

- Ő már akkor tudta, hogy egy helyen fogunk dolgozni és, hogy ezzel is felhúzza az agyamat még jól a képembe is vágta olyan ˝ezt neked te balfasz˝ módon.

- Kat, te már minden mögé őt látod. Ha rossz lett a dogád, Harry a hibás. Ha lekésed a buszt, Harry a hibás. És ha…

- Jójó, befejezheted. Ez teljességgel nem igaz.

- Ó tényleg? – erre szembefordult velem és olyan mélyen a szemembe nézett, hogy már attól féltem a lelkemet akarja így kiszívni – És a múltkori? Amikor kikötődött a cipőfűződ és te felbuktál benne, majd mikor megláttad Harryt röhögni te odarohantál és leordítottad, hogy ez csakis az ő hibája és még azt is hozzátetted, hogy ˝ezt még egyszer nagyon meg fogod bánni˝? – az akkor is miatta volt! Tudom! Érzem a zsigereimben. De rájöttem nincs értelme a világ legjobb érvelője ellen harcolnom így inkább beletörődve sorosomba, bementem az órámra.

2. fejezet

Sziasztok :) Ez lenne a második rész. Kicsit furcsa nekem még, hogy ketten dolgozunk a blogon, de majd belerázódunk. Remélem tetszik. Jó olvasást :) Đ. xx

*Harry szemszöge*

A reggelemet szokásosan kezdtem, futottam. Egyszerűen élveztem, ahogy a kilométerek csak úgy fogynak a talpam alatt, és ahogy áramlik ki belőlem a feszültség. Tegnap este anyukámék megint veszekedtek, apám részegen állított haza. Nem tudom meddig mehet ez így, azonban anyu tűrőképességét ismerve nem sokáig.
A rekordomat megdöntve értem vissza a házhoz. A környék még mindig nyugodt volt, imádtam ilyenkor kint lenni. Senki más, csak én a fülembe süvítő szél, és a gondolataim.
Próbáltam nem zajongni, mikor kinyitottam az ajtót, de ez természetesen nem jött össze, a nyikorgás megakadályozta, hogy észrevétlenül felosonjak.
- Harry te vagy az drágám? - jött a konyha felől anyukám meleg hangja.
- Jó reggelt. - mosolyogtam rá, miközben figyeltem, ahogy kávét tölt magának egy nagy kék " A világ legjobb anyukája" feliratú bögrébe. Még évekkel ezelőtt ajándékoztuk oda neki Gemmával anyák napjára.
- Futottál? - kérdezett rá a nyilvánvalóra. Bólintottam, miközben arcát fürkésztem, hogy felmérjem lelki állapotát, de nem látszódott rajta sírás nyoma. Ez még kétségbe ejtőbb volt, mintha felduzzadt szemeket láttam volna. Már belenyugodott a dolgokba.
- Jól vagy? - féltve néztem rá, hiába ő volt az idősebb, mégis nagyon féltettem őt. Egy halvány mosolyra húzta a száját, látszott, hogy nem őszinte.
- Mit csináljak? - kétségbe esetten nézett rám, tudtam, hogy azt várja, hogy mondjam apám meg fog változni, csak idő kell neki, de mindketten tudtuk, hogy ez hazugság.
- Tedd azt, amit a szíved súg. Most viszont megyek készülődni a suliba. - homlokon pusziltam, majd hármasával véve a lépcsőfokokat rontottam be a fürdőszobámba. Gyorsan végeztem el reggeli teendőimet, fogat mostam, lefürödtem, és felöltöztem. Nem tértem el ma sem a szokásostól, fekete csőnadrágot, egy kék kockás inget vettem fel, megtoldva a hajamba kötött sötétkék kendővel. Tipikus Styles stílus, ehhez hozzá jár a bunkósság és mások meggyalázása. Tudom, hogy amit teszek helytelen, de muszáj volt, nem akartam, hogy bárki is tudjon az igazi énemről. Persze titkon vágytam rá, hogy jöjjön valaki, aki a piszkálódásaim mögé lát, és érdekli őt az igazi Harry Styles, és először úgy tűnt ez Katlyn lesz. Igen, addig a pillanatig, amíg meg nem szólalt.
A házunk előtt megszólaló duda ébresztett fel a gondolataimból, így a táskámat a vállamra kapva - ami tulajdonképpen egy dísz volt, egy tankönyvet sem tároltam benne - rohantam le a barátaimhoz.
- Szia anya, szia Gemma - szóltam oda a két női alaknak a reggeliző asztalnál.
- És a reggeli? - kérdezte a fekete hajú, avagy az anyukám hitetlenkedve.
- Majd eszek a suliban. - mielőtt válaszolhatott volna becsaptam magam mögött az ajtót. Ezután természetesen nem loholtam, ráérősen sétáltam az éj fekete BMW x6- hoz, majd lepacsiztam Louissal, aki a legidősebb volt köztünk, így ő vezetett, Ashtonnal, aki hasonló hullámos tincsekkel rendelkezett, mint én, és Niallel, az ír csere diákkal, aki elfelejtettek visszacserélni.
- Még beugrunk Zaynért. - bólintottam, miközben becsatoltam az anyósülésen a biztonsági övet, ez az én szent helyem.
Nagy nevetéssel futottunk be a suliba, mint a menő csapat. Bár nem szeretem a címkéket...oké, kit álltatok? Imádom, ahogy mindenki ránk figyel, és a csajok csak úgy tapadnak. Besétáltunk az ajtón, és akkor megláttam Katlynt, aki a barátnőjét húzgálta fel a földről. Mindig vannak kivételek. A kedvenc pulcsim volt rajta, amit meg akartam dicsérni, nem tudom miért, de szerencsére leállított, mielőtt belekezdhettem volna a bókba. Te jó ég, mi van velem?
- Kérlek Harry, nincs időm a gyerekes megszólalásaidra. - fáradtan nézett rám, és a szívem mélyén sajnáltam, amiért így bánok vele, de nem kellett őt védeni, így visszavágtam.
- Nézzétek csak, a kis hercegnő megpróbál kibújni a reggeli jókívánságaim alól. - mondom, és élvezem, ahogy a többiek felröhögnek mögöttem. - Egyébként...a széna boglya a fejed helyén már nem divat.
- Te csak tudod Styles. Jut eszembe. Mikor látott a te hajad utoljára fésűt? - elfintorodtam, nem tehettem arról, hogy akármit csináltam a göndör fürtjeim önálló életet éltek. Beviharzottam az ajtóm, lehet, hogy a csatát megnyerte, de a háborút én fogom.