3. fejezet

Sziasztok!
Tudom sokat késtem a résszel, de meg volt rá az okom... Magyarázkodni nem fogok senkinek. De köszönöm azoknak akik türelmesen várták ezt a részt. Remélem nem lesz több ilyen nagy kimaradásom de mivel itt az iskola nem tudom, hogy lesz. Szóval ezzel a résszel jó olvasást és jó iskolakezdést is kívánok nektek :)

*Katlyn Moore*

Miért? Miért? Miért?! Az iskola összes diákja közül, hogyan sikerült kifognom pont ezt az önimádó rohadékot?! Ahogy végigpörgettem ujjam a névsoron, még az enyém előtt megakadt a tekintetem egy olyan néven, amit azt hittem itt legalább nem kell látnom… Nos a szerencse megint elpártolt mellőlem. Vagy a sátán(Harry) kergette volna el? Nem is olyan lehetetlen elképzelés ha jobban átgondoljuk. De most egyenlőre képtelen vagyok gondolkodni. Egy számomra ismeretlen érzés kerített hatalmába, ezzel elhomályosítva elmémet. Nem tudtam azonosítani. Valahogy egyetlen eddig felé irányított érzelmem sem tűnik megfelelőnek azzal, ami most megtölti bensőmet. Hirtelen a hideg futott végig gerincemen, amitől kissé meg is borzongtam. Itt van…

- Na, meglepődtél? – lomha mozdulatokkal fordultam felé, majd mikor szembetaláltam magam az önelégült vigyorával, legszívesebben elhánytam volna magam. Csak azt tudnám mi olyan vicces abban, hogy továbbra is megnyomoríthatja az életemet!? Végül úgy döntöttem nem foglalkozom előbb feltett kérdésével és kikerülöm, de egyetlen lépéssel ismét előttem termett – Csak nem elvitte a cica a nyelved? – és már kezdi is. Kicsit vártam,  vajon mikor fogják fel az idióta haverjai, hogy éppen elsütött egy ellenem szóló poént, de mikor már hosszú másodpercek óta nézünk farkasszemet és még mindig nem hallok semmit, kicsit jobban körülnézek.

- Hol hagytad a kis pincsi kutyáidat? Azt hittem nélkülük már ide sem mersz jönni – kicsit elfintorodott, majd kínjában felnevetve folytatta.

- Szerencse.

- Mégis mi?

- Már azt hittem nem hallhatom az idegesítően vinnyogó hangodat és kénytelen leszek mást basztatni. Tudod eléggé unalmas, ha a másik fél nem képes visszaszólni…

- Ez maximum neked szerencsés. Ha tudtam volna, akkor örökre megnémulok. Csak ne kelljen látnom az idegesítő pofád – és végszóra sikerült kihasználnom a pillanatnyi megrökönyödését, majd elhúzni mellette. Esküszöm, ha vele kell eltöltenem egy légtérben a nyaramat, öngyilkos leszek! De hogyan sikerült ide bejutnia? Direkt kifaggattam azokat akik tudhatják hova jelentkezik és ez nem volt a listáján.

Csak bolyongtam össze-vissza céltalanul a folyosókon, mikor valaki megragadta a karomat és magához rántott. Ez nem lehet Keira, neki kisebb a keze. De akkor… Na neeeem. Mit akar ez már megint? Dühösen téptem ki karomat óriási keze alól és sietősebbre véve lépteimet, elindultam megkeresni barátnőmet. Végig éreztem, hogy mögöttem van, de szerencséjére nem kísérelte meg újra az előzőeket. Komolyan ha még egyszer hozzámér lekeverek neki egy akkora pofont, hogy minimum egy hétig kómában lesz! Sikeresen megtaláltam barátnőmet a rajzterem előtt, ahol idegbeteg módjára húzta a vonalakat egymás után a papíron. Hát igen. Keira imád rajzolni, de ha egyszer belelendül inkább nem próbálom visszahozni a transzból. Egyszer próbáltam és akkor majdnem egy ceruzával a szememben éltem volna le maradék éveimet. Így inkább csak néztem mit alkot. Megszólalni nem tudtam attól, amit láttam. Szerintem még a szám is tátva maradt. A következő amit láttam az már egy kéz volt, ami előttem kalimpált.

- Kat. Föld hívja Katlynt. Hallasz te egyáltalán? Helló!... KATLYYYYN!!!! – erre a megnyilvánulásra  egy nőies ordítás közepette hátraugrottam, majd egyből a fenekemre estem. Tipikus én. Mikor találkoztam barátnőm ijedt arcával, elkapott a röhögő görcs – Az istenért Katlyn mi az ami ennyire vicces?!

- Az… A… Fej… Amit vághsz – erre belőlem ismét kitört a nevetés. Csak fetrengtem a földön, mint egy idióta és közben Keira megvilágosodó arcát figyeltem. Becsöngetésre egészen lehiggadtam, így sikerült elmesélnem a Harrys történetet. Olyan gyorsan akartam elmondani, amennyire ez emberileg lehetséges, így végül sikerült egy szuszra elmondanom mindent. Mikor sokkos állapotba került barátnőmnek végre sikerült felébrednie, csak ennyit tudott kinyögni:

- Aszta.

- Mi aszta? Ez nem aszta Kei! Ez a ˝megölöm azt a faszfejet˝ kategória. Direkt ki akar csinálni, hogy utána mindenki szeme láttára egy utolsó jól irányzott támadással a földbe döngöljön és én eláshassam magam örökre.

- Ezt meg miből gondolod?

- Abból, hogy ő Harry. Mi más oka lenne rá, hogy folyton piszkáljon? Fogadok, hogy azt az üzenetet is ő küldte nekem…

- Milyen üzenetet? – és ekkor ismét elkezdtem regélni, hogy mi történt kémián.

- Ő már akkor tudta, hogy egy helyen fogunk dolgozni és, hogy ezzel is felhúzza az agyamat még jól a képembe is vágta olyan ˝ezt neked te balfasz˝ módon.

- Kat, te már minden mögé őt látod. Ha rossz lett a dogád, Harry a hibás. Ha lekésed a buszt, Harry a hibás. És ha…

- Jójó, befejezheted. Ez teljességgel nem igaz.

- Ó tényleg? – erre szembefordult velem és olyan mélyen a szemembe nézett, hogy már attól féltem a lelkemet akarja így kiszívni – És a múltkori? Amikor kikötődött a cipőfűződ és te felbuktál benne, majd mikor megláttad Harryt röhögni te odarohantál és leordítottad, hogy ez csakis az ő hibája és még azt is hozzátetted, hogy ˝ezt még egyszer nagyon meg fogod bánni˝? – az akkor is miatta volt! Tudom! Érzem a zsigereimben. De rájöttem nincs értelme a világ legjobb érvelője ellen harcolnom így inkább beletörődve sorosomba, bementem az órámra.