5.fejezet

Sziasztok! Előre szólok, hogy soha nem lesz időm gyorsabb tempóban írni a fejezeteket... Azoknak akik kivárják a következő részeket, nagyon hálás vagyok nekik :) Nem is szaporítom a szót. Iratkozzatok, pipáljatok, írjatok hozzászólásokat lécci ;)
Nem lett valami nagy durranás ezért elnézéseteket is kérem, de most egy kisebb hullámvölgybe értem úgy igazából szinte minden téren. Na jó azért annyira nem minden téren, inkább csak egyen. De azért jó olvasást mindenkinek ;)


*Katlyn Moore*

 A terembe befelé éreztem, hogy két zöld szem figyel minket. Egy kicsit fordítottam csak oldalra a fejem nehogy észrevegye cselekedetemet. Feltűnően figyelt minket... Pontosabban  Keira-t. Kicsit meglepődtem de különösebben nem tudott lekötni ez a téma így inkább beléptem az ajtón, hogy nekivágjak egy újabb órának.
Hiába próbáltam figyelni, valahogy nem sikerült. A  gondolataim valahogy mindig visszapörgették a szünetben történteket. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy az az idióta csak azért jelentkezett oda ahova én, mert minden egyes pillanat, amivel az én életemet romjaiba tudja dőlteni, az neki csak még inkább építi a már így sem kicsi egoizmussal teli világát. Felfoghatatlan számomra, hogy ez neki miért tesz jót. Sokszor hallottam már olyan emberekről, akik a saját fájdalmukat kivetítik teljesen ártatlan emberekre és küzdelemként felfogva addig rúgják gyomron szavaikkal -akár tényleg cselekvésként felfogva- a szerencsétlen áldozatot, míg az feladva a küzdelmet, arcán lefolyó könnyekkel a földre rogyva megadja magát annak a mérhetetlen fájdalomnak mely már akkora erővel bír, hogy az említett ember/gyermek agyába hatolva folyamatosan hallatja azokat a szavakat amiket a fejéhez vágtak. Így születnek a magukba zárkózó, félelmekkel teli, gyenge lelkű emberek. Nos, én mikor ez az egész "Harry csak azért is folyton csesztetni foglya Katlyn-t" projekt elkezdődött, megfogadtam magamnak, hogy semmiképpen nem fogok ezek közé az emberek közé tartozni. Igaz, sokkal zárkózottabb lettem de csak azért, hogy még nehezebbé tegyem ezzel Harry "munkáját". Hiszen akiről senki nem tud semmit, nem lehet mivel megbántani. Keira az egyetlen akiben megbízok. Már több, mint két éve vagyunk barátok és számomra is hihetetlen, hogy ennyi időt kibírt mellettem. Nem vagyok az a fajta ember, akivel könnyen ki lehet jönni... Én azt szeretem ha nekem van -csak és kizárólag!- igazam. Ebből következik, hogy nagyon akaratos vagyok. Emiatt ment tönkre a legutolsó kapcsolatom is. De erről nem szívesen beszélek. Szóval térjünk vissza Harry-re. Nem értem én ezt a gyereket. Annyira lehetetlen, hogy az már nem igaz! *lehetetlen=képtelenség vele úgy igazán szót érteni, mert akármit mondasz neki csakis az általa előre megírt forgatókönyve szerint tud válaszolni arra, amit mondasz neki. -KATLYNSZÓTÁR!!!- Ne kérdezzétek mi az. Én sem tudom. Csak szívesen odateszem egyes szavak megmagyarázásakor ha valaki azt állítja, hogy "Ez nem is azt jelenti..." Még is tudom. Na jó. Ismét visszatérve az eredeti témához. Nem értem mi volt ez tőle úgy igazándiból. Neki nem hinném, hogy olyan sok problémája lehet az életben. Családjával szerintem semmi probléma, a suli egyik legbefolyásosabb diákja és... Kb ennyit tudok róla elmondani. Azon kívül, hogy idegesítő pióca, akit képtelenség leszedni magadról hagyományos módon -ez nálam az egyszerű tépd le, dob el módszert jelenti- így pedig radikális módszerekhez kell folyamodnod. Amit pedig igazán nem szeretnék. Féltem... magam. Még a végén az utolsó évben kicsapnak! Ezt pedig inkább hanyagolom és B, esetleg C tervként magamnál tartom.
Mire feleszmélek kicsöngetnek az óráról és mindenki fénysebességet megalázva rohan ki a teremből. Huh. Már eltelt az óra? Jó, hogy nem szólított a tanár. Pedig nagyon nem bír engem. Talán végre beszedte a nyugtatókat, amiket karácsonyra küldtem neki minden egyes évben? Ha igen, akkor VAN ISTEN! Én is sietősen szedtem össze a cuccaim és már majdnem kiléptem a teremből, mikor az a drága, mézédes  hang visszarántott láthatatlan kötelével a szabadság utolsó reméysugarától. Hát ez ma tényleg nem az én napom...
- Katlyn. Maradnál még egy pár percet?
- De tanárnő, nagyon kéne sie...
- Nem érdekelnek a kifogásaid! - csattant fel. Remek! - Figyeltelek az órán. - na ez már rosszul kezdődik... - Eddig legalább voltál olyan kedves és megtiszteltél a figyelmeddel. Ma viszont még a szokásosnál is pocsékabb munkát végeztél. - hatásszünet - Minimum háromszor szólítottalak az óra folyamán! És még csak annyira sem méltattál, hogy rám nézz, ha csak egy pillanatra is! - csak szerintem volt ez egy kicsit egoista mondat?!
- Elnézést tanárnő de megtudo...
- Nem! Te mindenkinél jobban tudod, hogy nem igazán szívlelem meg azokat az elkényeztetett fruskákat, akik még arra sem képesek, hogy egy kicsit is megerőltessék az agyukat az órám alatt. - ... no comment!!!! - Ha az elkövetkezendő óráimon is ilyen aktivitással vesz részt, komolyan meg kell fontolnom melyik jegyet adjam magának a kettő közül - ítiről magyarra fordítva ez annyit tesz, hogy egyes vagy kettes -
- Megértettem tanárnő - vagy úr. A sok szőr miatt ez nem teljesen tiszta a számomra - És ígérem ez csak egyszeri alkalom volt. Többé nem fordul elő - reméljük... -
- Majd meglátjuk. Elmehet! - Igenis uram! Azaz  asszonyom... Jó ez nem volt akkora poén. 
Mikor kiléptem a teremből egy eléggé érdekes látvány fogadott. MI A FRANC?!!!

4. fejezet

Sziasztok :) Sokat késtem sajnálom, de itt a következő rész :) Jó olvasást és szép hetet mindenkinek :) Đ. xx

- Na meglepődtél? - kérdeztem vigyorogva, s valamiért túl nagy örömet okozott az, ahogy Katlyn szótlanul állt előttem, kicsit lefagyva a dolgok ilyen alakulása miatt. Nagyon élveztem, mikor szívathattam, de a legjobban a reakciói szórakoztattak. Ennél jobb unaloműzési módszert nem is tudnék mondani. Nevetve néztem, ahogy még mindig hápogva küzd a belső dühével.  - Csak nem elvitte a cica a nyelved? - mosolyogtam rá azzal a direkt számára kifejlesztett vigyorral, amin a legnagyobbat robban.
. Hol hagytad a kis pincsikutyáidat? Azt hittem nélkülük már ide sem mersz jönni. - felvontam a szemöldökömet, és egy kicsit csalódott voltam. Többet várnék tőle, ez olyan átlagos beszólás volt. Bővítenie kéne a szókincsét, majd fel is hívom erre a figyelmét..
- Szerencse. - állapítottam meg azért, hogy ne tűnjek totál idiótának. Az vagyok, de erről neki nem kell tudnia.
- Mégis mi? - kérdezte szemét forgatva. Hogy mit imádok még annál is jobban, ha felidegesíthetem? Amikor összezavarom. Könnyű összezavarni a lányokat.
- Már azt hittem nem hallhatom az idegesítően vinnyogó hangodat, és kénytelen leszek mást basztatni...Tudod eléggé unalmas, ha a másik fél nem képes visszaszólni. - őszintén mondtam minden egyes szavamat, semmi hátsó szándék nélkül. Tényleg imádtam vele vitatkozni, hiszen nem adja magát könnyen, az csak egy plusz, hogy közben remekül szórakozok.
- Ez maximum neked szerencsés. Ha tudtam volna örökre megnémulok. Csak ne kelljen látnom az idegesítő pofád. - egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy milyen tökélyre fejlesztettük a visszavágásunkat, amikor gyorsan elsuhanva mellettem hagyott magamra. Lehet, hogy megbántottam? Hupsz.
Úgy döntöttem utána megyek, és bocsánatot kérek tőle, megragadtam a karját, hogy felhívjam magamra a figyelmet, de szerintem úgy döntött, hogy mára elegendő voltam neki, így kitépte magát a karmaim közül.
Megvontam a vállam. Annyira nem fontos, amúgy sem szoktam bocsánatot kérni. Ilyen vagyok, és kész.
A szememmel követtem a mozgását, egészen addig, amíg a barátnőjével össze nem ütközött. Halkan nevettem, mikor sikítva ugrott egyet hátra.
Tekintetem végig vezettem a lányon, akit még sosem vettem szemügyre. Kezében egy nagy rajmappa foglalt helyet, fekete farmerja tökéletes kontrasztot alkotott a fehér pólójával. Világos barna tincsei fonatba rendeződve pihentek a vállán. Végül tekintetem a szemére siklott, amik épp kedvenc veszekedő partneremet vették szemügyre, és akkor...megmozdult bennem valami .

3. fejezet

Sziasztok!
Tudom sokat késtem a résszel, de meg volt rá az okom... Magyarázkodni nem fogok senkinek. De köszönöm azoknak akik türelmesen várták ezt a részt. Remélem nem lesz több ilyen nagy kimaradásom de mivel itt az iskola nem tudom, hogy lesz. Szóval ezzel a résszel jó olvasást és jó iskolakezdést is kívánok nektek :)

*Katlyn Moore*

Miért? Miért? Miért?! Az iskola összes diákja közül, hogyan sikerült kifognom pont ezt az önimádó rohadékot?! Ahogy végigpörgettem ujjam a névsoron, még az enyém előtt megakadt a tekintetem egy olyan néven, amit azt hittem itt legalább nem kell látnom… Nos a szerencse megint elpártolt mellőlem. Vagy a sátán(Harry) kergette volna el? Nem is olyan lehetetlen elképzelés ha jobban átgondoljuk. De most egyenlőre képtelen vagyok gondolkodni. Egy számomra ismeretlen érzés kerített hatalmába, ezzel elhomályosítva elmémet. Nem tudtam azonosítani. Valahogy egyetlen eddig felé irányított érzelmem sem tűnik megfelelőnek azzal, ami most megtölti bensőmet. Hirtelen a hideg futott végig gerincemen, amitől kissé meg is borzongtam. Itt van…

- Na, meglepődtél? – lomha mozdulatokkal fordultam felé, majd mikor szembetaláltam magam az önelégült vigyorával, legszívesebben elhánytam volna magam. Csak azt tudnám mi olyan vicces abban, hogy továbbra is megnyomoríthatja az életemet!? Végül úgy döntöttem nem foglalkozom előbb feltett kérdésével és kikerülöm, de egyetlen lépéssel ismét előttem termett – Csak nem elvitte a cica a nyelved? – és már kezdi is. Kicsit vártam,  vajon mikor fogják fel az idióta haverjai, hogy éppen elsütött egy ellenem szóló poént, de mikor már hosszú másodpercek óta nézünk farkasszemet és még mindig nem hallok semmit, kicsit jobban körülnézek.

- Hol hagytad a kis pincsi kutyáidat? Azt hittem nélkülük már ide sem mersz jönni – kicsit elfintorodott, majd kínjában felnevetve folytatta.

- Szerencse.

- Mégis mi?

- Már azt hittem nem hallhatom az idegesítően vinnyogó hangodat és kénytelen leszek mást basztatni. Tudod eléggé unalmas, ha a másik fél nem képes visszaszólni…

- Ez maximum neked szerencsés. Ha tudtam volna, akkor örökre megnémulok. Csak ne kelljen látnom az idegesítő pofád – és végszóra sikerült kihasználnom a pillanatnyi megrökönyödését, majd elhúzni mellette. Esküszöm, ha vele kell eltöltenem egy légtérben a nyaramat, öngyilkos leszek! De hogyan sikerült ide bejutnia? Direkt kifaggattam azokat akik tudhatják hova jelentkezik és ez nem volt a listáján.

Csak bolyongtam össze-vissza céltalanul a folyosókon, mikor valaki megragadta a karomat és magához rántott. Ez nem lehet Keira, neki kisebb a keze. De akkor… Na neeeem. Mit akar ez már megint? Dühösen téptem ki karomat óriási keze alól és sietősebbre véve lépteimet, elindultam megkeresni barátnőmet. Végig éreztem, hogy mögöttem van, de szerencséjére nem kísérelte meg újra az előzőeket. Komolyan ha még egyszer hozzámér lekeverek neki egy akkora pofont, hogy minimum egy hétig kómában lesz! Sikeresen megtaláltam barátnőmet a rajzterem előtt, ahol idegbeteg módjára húzta a vonalakat egymás után a papíron. Hát igen. Keira imád rajzolni, de ha egyszer belelendül inkább nem próbálom visszahozni a transzból. Egyszer próbáltam és akkor majdnem egy ceruzával a szememben éltem volna le maradék éveimet. Így inkább csak néztem mit alkot. Megszólalni nem tudtam attól, amit láttam. Szerintem még a szám is tátva maradt. A következő amit láttam az már egy kéz volt, ami előttem kalimpált.

- Kat. Föld hívja Katlynt. Hallasz te egyáltalán? Helló!... KATLYYYYN!!!! – erre a megnyilvánulásra  egy nőies ordítás közepette hátraugrottam, majd egyből a fenekemre estem. Tipikus én. Mikor találkoztam barátnőm ijedt arcával, elkapott a röhögő görcs – Az istenért Katlyn mi az ami ennyire vicces?!

- Az… A… Fej… Amit vághsz – erre belőlem ismét kitört a nevetés. Csak fetrengtem a földön, mint egy idióta és közben Keira megvilágosodó arcát figyeltem. Becsöngetésre egészen lehiggadtam, így sikerült elmesélnem a Harrys történetet. Olyan gyorsan akartam elmondani, amennyire ez emberileg lehetséges, így végül sikerült egy szuszra elmondanom mindent. Mikor sokkos állapotba került barátnőmnek végre sikerült felébrednie, csak ennyit tudott kinyögni:

- Aszta.

- Mi aszta? Ez nem aszta Kei! Ez a ˝megölöm azt a faszfejet˝ kategória. Direkt ki akar csinálni, hogy utána mindenki szeme láttára egy utolsó jól irányzott támadással a földbe döngöljön és én eláshassam magam örökre.

- Ezt meg miből gondolod?

- Abból, hogy ő Harry. Mi más oka lenne rá, hogy folyton piszkáljon? Fogadok, hogy azt az üzenetet is ő küldte nekem…

- Milyen üzenetet? – és ekkor ismét elkezdtem regélni, hogy mi történt kémián.

- Ő már akkor tudta, hogy egy helyen fogunk dolgozni és, hogy ezzel is felhúzza az agyamat még jól a képembe is vágta olyan ˝ezt neked te balfasz˝ módon.

- Kat, te már minden mögé őt látod. Ha rossz lett a dogád, Harry a hibás. Ha lekésed a buszt, Harry a hibás. És ha…

- Jójó, befejezheted. Ez teljességgel nem igaz.

- Ó tényleg? – erre szembefordult velem és olyan mélyen a szemembe nézett, hogy már attól féltem a lelkemet akarja így kiszívni – És a múltkori? Amikor kikötődött a cipőfűződ és te felbuktál benne, majd mikor megláttad Harryt röhögni te odarohantál és leordítottad, hogy ez csakis az ő hibája és még azt is hozzátetted, hogy ˝ezt még egyszer nagyon meg fogod bánni˝? – az akkor is miatta volt! Tudom! Érzem a zsigereimben. De rájöttem nincs értelme a világ legjobb érvelője ellen harcolnom így inkább beletörődve sorosomba, bementem az órámra.

2. fejezet

Sziasztok :) Ez lenne a második rész. Kicsit furcsa nekem még, hogy ketten dolgozunk a blogon, de majd belerázódunk. Remélem tetszik. Jó olvasást :) Đ. xx

*Harry szemszöge*

A reggelemet szokásosan kezdtem, futottam. Egyszerűen élveztem, ahogy a kilométerek csak úgy fogynak a talpam alatt, és ahogy áramlik ki belőlem a feszültség. Tegnap este anyukámék megint veszekedtek, apám részegen állított haza. Nem tudom meddig mehet ez így, azonban anyu tűrőképességét ismerve nem sokáig.
A rekordomat megdöntve értem vissza a házhoz. A környék még mindig nyugodt volt, imádtam ilyenkor kint lenni. Senki más, csak én a fülembe süvítő szél, és a gondolataim.
Próbáltam nem zajongni, mikor kinyitottam az ajtót, de ez természetesen nem jött össze, a nyikorgás megakadályozta, hogy észrevétlenül felosonjak.
- Harry te vagy az drágám? - jött a konyha felől anyukám meleg hangja.
- Jó reggelt. - mosolyogtam rá, miközben figyeltem, ahogy kávét tölt magának egy nagy kék " A világ legjobb anyukája" feliratú bögrébe. Még évekkel ezelőtt ajándékoztuk oda neki Gemmával anyák napjára.
- Futottál? - kérdezett rá a nyilvánvalóra. Bólintottam, miközben arcát fürkésztem, hogy felmérjem lelki állapotát, de nem látszódott rajta sírás nyoma. Ez még kétségbe ejtőbb volt, mintha felduzzadt szemeket láttam volna. Már belenyugodott a dolgokba.
- Jól vagy? - féltve néztem rá, hiába ő volt az idősebb, mégis nagyon féltettem őt. Egy halvány mosolyra húzta a száját, látszott, hogy nem őszinte.
- Mit csináljak? - kétségbe esetten nézett rám, tudtam, hogy azt várja, hogy mondjam apám meg fog változni, csak idő kell neki, de mindketten tudtuk, hogy ez hazugság.
- Tedd azt, amit a szíved súg. Most viszont megyek készülődni a suliba. - homlokon pusziltam, majd hármasával véve a lépcsőfokokat rontottam be a fürdőszobámba. Gyorsan végeztem el reggeli teendőimet, fogat mostam, lefürödtem, és felöltöztem. Nem tértem el ma sem a szokásostól, fekete csőnadrágot, egy kék kockás inget vettem fel, megtoldva a hajamba kötött sötétkék kendővel. Tipikus Styles stílus, ehhez hozzá jár a bunkósság és mások meggyalázása. Tudom, hogy amit teszek helytelen, de muszáj volt, nem akartam, hogy bárki is tudjon az igazi énemről. Persze titkon vágytam rá, hogy jöjjön valaki, aki a piszkálódásaim mögé lát, és érdekli őt az igazi Harry Styles, és először úgy tűnt ez Katlyn lesz. Igen, addig a pillanatig, amíg meg nem szólalt.
A házunk előtt megszólaló duda ébresztett fel a gondolataimból, így a táskámat a vállamra kapva - ami tulajdonképpen egy dísz volt, egy tankönyvet sem tároltam benne - rohantam le a barátaimhoz.
- Szia anya, szia Gemma - szóltam oda a két női alaknak a reggeliző asztalnál.
- És a reggeli? - kérdezte a fekete hajú, avagy az anyukám hitetlenkedve.
- Majd eszek a suliban. - mielőtt válaszolhatott volna becsaptam magam mögött az ajtót. Ezután természetesen nem loholtam, ráérősen sétáltam az éj fekete BMW x6- hoz, majd lepacsiztam Louissal, aki a legidősebb volt köztünk, így ő vezetett, Ashtonnal, aki hasonló hullámos tincsekkel rendelkezett, mint én, és Niallel, az ír csere diákkal, aki elfelejtettek visszacserélni.
- Még beugrunk Zaynért. - bólintottam, miközben becsatoltam az anyósülésen a biztonsági övet, ez az én szent helyem.
Nagy nevetéssel futottunk be a suliba, mint a menő csapat. Bár nem szeretem a címkéket...oké, kit álltatok? Imádom, ahogy mindenki ránk figyel, és a csajok csak úgy tapadnak. Besétáltunk az ajtón, és akkor megláttam Katlynt, aki a barátnőjét húzgálta fel a földről. Mindig vannak kivételek. A kedvenc pulcsim volt rajta, amit meg akartam dicsérni, nem tudom miért, de szerencsére leállított, mielőtt belekezdhettem volna a bókba. Te jó ég, mi van velem?
- Kérlek Harry, nincs időm a gyerekes megszólalásaidra. - fáradtan nézett rám, és a szívem mélyén sajnáltam, amiért így bánok vele, de nem kellett őt védeni, így visszavágtam.
- Nézzétek csak, a kis hercegnő megpróbál kibújni a reggeli jókívánságaim alól. - mondom, és élvezem, ahogy a többiek felröhögnek mögöttem. - Egyébként...a széna boglya a fejed helyén már nem divat.
- Te csak tudod Styles. Jut eszembe. Mikor látott a te hajad utoljára fésűt? - elfintorodtam, nem tehettem arról, hogy akármit csináltam a göndör fürtjeim önálló életet éltek. Beviharzottam az ajtóm, lehet, hogy a csatát megnyerte, de a háborút én fogom.

1. fejezet

Sziasztok!
Tudom sokat késte az első résszel, de volt egy kis magánügyi zűröm :P Na meg eléggé nehéz volt összehozni. Nem volt sem, időm, sem energiám, sem ihletem... Azért remélem nektek tetszeni fog :)

*Katlyn szemszöge*

Reggel a telefonom rezgésére keltem fel. Szuper! Egy újabb nap a suliban. Nem mintha annyira utálnám, de van ott egy srác, aki szerintem arra tette fel az életét, hogy az én napjaimat tönkretegye. Minden alkalmat megragad, hogy akár csak egy kis apróság miatt is beszólhasson nekem. A haverjai persze, mint a pincsi kutyák úgy követik őt… Így elengedhetetlen, hogy őnagysága viccein röhögjenek. Na ez az ami kicsit már fájdalmasabb a dologban. Szerencsére nekem is ott vannak a barátaim. Közülük is ki kell emelnem egyvalakit, Keira Wilkinsont. A világ legeslegjobb barátnőjét. Talán az univerzumé is. Óvodás korom óta mellettem van jóban-rosszban. Komolyan! Csoda, hogy kibírja mellettem. Nem vagyok idegbeteg, de könnyen ki lehet hozni engem a sodromból. És akkor aztán nem állok meg addig, míg át nem plasztikáztam az illető fejét. Ránéztem az órámra és elszörnyedve láttam, hogy gondolatmenetem közben már negyed óra eltelt. Kipattantam az ágyamból és rohantam a szekrényemhez. Ezeket választottam:

Berohantam a fürdőszobámba, rendbe szedtem magam, majd indultam is le a konyhába. Apa már rég elment, anya pedig most készült el a reggelivel. Pirítós és kakaó… Nem sok, de nekem pont elég lesz.

- Szia anyu!

- Jó reggelt kicsim! Gyorsan edd meg, mert már így is késésben vagyunk.

- Rendben sietek – neki is láttam a reggelim elfogyasztásának. Mindez alatt anya is elment egy kicsit rendezgetni magát. Mire végeztem ő már a kocsiban várt rám. Ezt, hogy csinálja? Na mindegy… Beugrottam és már indultunk is. Egész úton egy szót se szóltunk egymáshoz. Nincs sok közös témánk. Néha próbál egy kicsit közelebb kerülni hozzám, de általában ezt visszautasítom. Nem utálom vagy ilyesmi, de amit nem muszáj, azt nem mondom el neki. Ez soha nem jelentett gondot. Más tinikkel ellentétben nekünk soha nem voltak veszekedéseink. Ez pedig pontosan ennek a távolságtartásnak köszönhető.

Mikor megérkeztünk egyszerre vettünk egy mély levegőt, majd lassan  kifújtuk azt.

- Vigyázz magadra kicsim…

- Úgy lesz. Szia! – és már rohantam is ki. Magam után még hallottam egy elfojtott Szia! félét de nem vagyok benne biztos. Mindegy is. Mosollyal az arcomon sétáltam végig a gyönyörű térkövekkel épített járdán. Vidáman ugráltam egyik kőről a másikra, habár örömömnek nem tudtam az okát. Csak egyszerűen boldog voltam. Azt ajtótól 10 méterre meghallottam egy hatalmas Katlyyyn sikítást. Mire hátrafordultam az illető már rajtam is csüngött és ˝erős˝ karjaival közrezárt. Egyszer-kétszer forognom kellett a tengelyem körül, hogy megtarthassam az egyensúlyom, de mivel talpon maradtam nem igazán tudott érdekelni a dolog. Inkább nevetve fontam én is körbe karjaimat derekán és forgattam tovább.

- Na most már tegyél le mielőtt széthányom a csinos kis pulcsidat – nevetett még mindig velem együtt. Riadtságot színlelve gyorsan leejtettem a földre, majd így folytattam:

- Hogy merészeled egyáltalán a gondolataidban lehányni az én kedvenc pulóveremet az engedélyem nélkül?! Ezt nem mondhattad komolyan? Kérj tőle azonnal bocsánatot és hívj meg egy hamburgerre – ő már dőlt a röhögéstől, nekem pedig szúrt az oldalam. De a nevetés a legjobb fogyókúra, szóval nem izgat az egyre erősödő fájdalom. Csak örülök, hogy valaki olyannal élhetem és oszthatom meg ezt, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szeretek! Ő az én nem hivatalos, három nappal fiatalabb hugicám/legjobb barátnőm. Sajna nem egy vezetéknévvel látott el minket a sors, de talán így jobb is. Amúgy meg minek egy anyakönyvezett testvér, ha közben itt van nekem ő. Aki mindent, de szó szerint mindent tud rólam. Mégsem lakunk egy házban, ami abban segít, hogy ne menjünk egymás agyára. Mikor végre talaj fogott a lába csak úgy, minden szó nélkül elterült a földön és a röhögéstől fetrengett. Nekem sem kellett sok de szerencsére még idejében lehiggadtam, és segíthettem Keira-nak a felállásban. Párszor még próbált eldőlni, de utánanyúltam. Így indultunk neki egy újabb tanítási napnak. Talán nem is lesz olyan rossz ez a mai nap. Örömömet és a körülöttem lengő szivárvány színű ködöt az ajtóban álló személyek foszlatták el… Harry Styles! Nem lehet igaz. Pedig már kezdtem örülni. Reménykedtem benne, hogy elütötte a busz vagy valami de úgy tűnik semmi baja. Kár…!Ez megkoronázta volna a napomat. Na majd legközelebb. Persze most is azzal a hülye vigyorával találtam szembe magam, amitől legszívesebben szivárványt hánynék és pillangókat köpnék. Már éppen szóra nyitotta a száját mikor közbevágtam:
- Kérlek Harry, nincs időm a gyerekes megszólalásaidra.

- Nézzék csak a kis hercegnő megpróbál kibújni a reggeli jókívánságaim alól – erre a haverjai mind elkezdtek röhögni. Ha tudnám mi volt ebben olyan nagyon vicces. Lenéző pillantást vetettem rá, majd indultam volna tovább, ha nem folytatja: - Egyébként… A szénaboglya a fejed helyén már nem divat.

- Te csak tudod Styles. Jut eszembe. Mikor látott a hajad utoljára fésűt? – csak egy hülye fintort kaptam, majd beviharzott az épületbe. A kis barátai menten utána, habár nehezen tudták visszafojtani a ki törekvő röhögésüket. Komolyan olyanok, mint a hiénák! Semmi különbséget nem találok közöttük. Keira-val csak kuncogtunk a dolgon.

- Na ezt megkapta.

- Ugyan… Ez csak egy ártalmatlan vélemény nyilvánítás volt az oroszlánsörénye felé – nevetések közepette léptünk be abba az épületbe, ami Az utolsó éveteket élitek itt mondatot kongatja a falak között. Végre! Nemsokára megszabadulunk ettől az egész kócerájtól. Jó tanuló vagyok nem az a gond. A környezet és a benne lévők irritálnak. Rengeteg hülye, bunkó, önimádó senki van itt, akik verik a mellüket a nagy semmire. És ég ezeket ajnározzák föl-alá a folyosókon, mert aki nem ezt teszi ki van közösítve. Mi persze ebben a közegben vagyunk. És ha őszinte akarok lenni ne is bánom. Már első nap nekirontottam az egyik nagymenőnek és ekkor jött a képbe Keira, aki kiállt mellettem az egész balhéban. Így lettünk mi a legőrültebb páros a suliban. Régen pusmogtak olyanokat, hogy khm… Melegek vagyunk. Amikor először meghallottuk ezt a sztorit, negyed órán keresztül fetrengtünk a röhögéstől. Utána kitaláltuk, hogy megvicceljük őket. Az ebédlőben eljátszottunk egy szereli jelenetet és amikor hallottuk, hogy már a hányinger  kerülgeti őket ismét hatalmas nevetésben törtünk ki. Azóta nem is nagyon foglalkoznak velünk. Vagyis Keiraval… Nekem ott van Styles! Valamiért rám van kattanva. Akárhova megyek ott van ez az űberidióta is. Nemrég lenyomtam neki egy hisztit, hogy ne kövessen, mert véletlenül a feje ne lesz a helyén. Szerencséjére fogta az adást és egy-két napig fülét farkát behúzta. Aztán minden ment elölről, de csakis a suliban. Nem érte ezt a gyereket. Miért jó neki, ha engem csesztethet kényére-kedvére?! Gondolataim kavalkádjában észre sem vettem, hogy már a terem előtt állunk és Keira valamiről nagyon magyaráz. Hát igen… Hölgyei és uraim, itt van a világ legnagyobb szószátyárja, Keira Wilkinson! Nagy tapsot neki, hátha akkor befejezi. Utolsó mondatomon önkénytelenül nevetni kezdtem, mire ő kérdőn nézett rám.

- Nincs semmi az arcodon, folytasd csak.

- De pont erről beszéltem. Hogy annyira nem figyelsz mostanság… - itt kiskutyus képet vágott – Na meg, hogy már tíz perce becsöngettek és te képtelen voltál egy lépést is tenni annak érdekében, hogy ne kapj igazolatlant.

- Mi? Keira miért ne szóltál?! Igazolatlan? Ne szédíts engem te nőszemély. Mond, hogy ez nem igaz! Keira kérlek… Mi ebben olyan vicces?! Válaszolj ár nekem! – ő viszont még mindig próbálta visszafojtani a kitörő nevetését. Hátrafordultam és egy rakás ledöbbent képpel találtam szembe magam. Szúrós tekintettel fordultam vissza barátnőmhöz, aki most már képtelen volt magában tartani a nevetést. Erre én nemes egyszerűséggel lerántottam a földre és agyon csikiztem. Szegénykém alig bírta a kínzásomat. De megérdemelte. Gondolom. Talán. Nem? De! Vagy csak egy kicsit? Igen! Nem… Nem  is tudom. De akkor is jól esett. Végszóra becsöngettek és nagy nehezem mi is megindultunk a kínzásnak. Kémia. Szerintem ezzel mindent elárultam. Az óra kellős közepén valaki a fejemnek dobott egy papír fecnit. Óvatosan felvettem, majd kihajtottam:

˝Megnézted már a nyári munkások felvételi lapját?˝

Fogalmam sincs ki írta, de megszokásból válaszoltam rá:

˝Nem˝
Otthagytam a padomon és vártam, hátha kapok valami jelet arról, kitől kaptam a levelet… Az óra utolsó percében ismét nekem dobtak egyet:
˝Csak add hátra és ne nézd kihez érkezik.˝

Hát rendben… Azt sem tudom ki ül mögöttem szóval csak egyszerűen hátra hajítottam. Nagyon furdalt a kíváncsiság, így óra után szinte kirobbantam a teremből. Mikor megérkeztem a falhoz extrém gyorsasággal pörgettem végig ujjammal a névsort. Ezt nem hiszem el!!!!